1. rész
1993 decemberét mutatta a naptár. A kisváros éttermében a délutáni órák csendesen teltek, csak néhány betévedt vendég fogyasztotta kései ebédjét. András volt ennek az étteremnek a tulajdonosa. 1972-ben kezdett el itt dolgozni, mint üzletvezető helyettes. Iskolái elvégzése után ide helyezték. Itt is maradt. Jó tanítómestere volt Tóni bácsi személyében. Tóni bácsi volt akkoriban a főnök. Az ő munkálkodása során az étterem felvirágzott és a kisváros elitjének találkozóhelyévé vált. Aztán Tóni bácsit 1975-ben nyugdíjazták és Andrást bízták meg az étterem vezetésével.
1992-ben privatizálták az éttermet, és András, a szülei által ráhagyott örökségből megvette. Így ő lett a tulajdonos.
Munkatársai szerették a halk szavú főnököt. András mindenkitől „csak” kért, soha nem emelte fel a hangját. Amikor a kisvárosba helyezték, kapott egy szolgálati garzonlakást. Később megvette ezt a kis lakást magának. Egyedül élt, pont megfelelt igényeinek az 50 négyzetméteres másfél szobás lakás. Az eltelt évek során otthonosan berendezte. Sokat nem tartózkodott otthon. Munkáját nagyon szerette. Az étteremben töltötte élete nagyobbik részét.
* * *
December 23-a volt. Estére minden hely előre le volt foglalva. András még egy utolsó „szemlét” tartott, a konyhában. A főszakáccsal megbeszélte az ünnepek utáni rendeléseket. A főpincérrel is tartott egy rövid megbeszélést. Miután ezeken túlvolt irodájába ment. Titkárnője jelezte, hogy helyettese már vár rá.
Szobájába lépve helyettese, Zoltán mosolyogva köszöntötte.
– Szervusz. Hivattál, főnököm és én itt vagyok
– Szervusz Zolikám
Jó évet zártak. Zoltán tudta, hogy azért hivatják, hogy a főnök megbeszélje vele az év végi jutalmakat.
– Foglalj helyet – mondta András és az asztala előtti székre mutatott.
Zoltán leült és elővette mappájából a dolgozók névsorát. Szó nélkül főnöke elé tette a papírt. András végigsiklott a Zoltán által már előre beírt jutalmak összege felett.
Sok változtatásra nem igazán volt szükség. András megbízott helyettese ítéletében. Egy két névnél változtatott csak. Ott is inkább felfelé.
Miután ezen túlvoltak és összesítették a végösszeget, András a páncélszekrényhez ment, beállította a kódot. A szekrény kinyílt. András leszámolta a pénzt helyettese elé.
– Borítékoljátok a jegyzék alapján és éjjel, miután bezártunk, személyesen szeretném mindenkinek átadni, egy pohár pezsgő kíséretében.
– Természetes, főnök, – válaszolta Zoltán – és elhagyta a szobát.
András bezárta a páncélszekrényt és leült. Pillantása az asztalon álló fotóra tévedt. A fekete-fehér fotóról egy fiatal lány kedves arca mosolygott vissza.
Akik nem ismerték Andrást, mindig megkérdezték, hogy a lányát ábrázolja-e a kép? Mindig szabadkoznia kellett, hogy nem, csak egy régi emlék. Hiszen nem volt nős. Élte a magányos férfiak néha unalmas, néha izgalmas életét.
Akik ismerték, azok pontosan tudták, hogy a főnök fiatalkori szerelme Viki látható a képen, akit alig hogy megtalált, el is vesztett. Azt már csak kevesen tudták, hogy ez milyen mély nyomot hagyott a férfi életében.
* * *
Az étterem nem volt túl nagy. Különálló kétszintes épületben állt. A földszinten maga az étterem volt. Az emeleten az irodák. Általában az asztalok 6 fő elhelyezésére adtak lehetőséget. Nyolc ilyen asztal állt a vendégek rendelkezésére. Ezen kívül volt egy különterem, ahol értekezleteket, tárgyalásokat vagy nagyobb társaságok részére rendezvényeket lehetett tartani.
Ez a különterem, most zárva volt.
Este hat óra körül kezdtek érkezni a vendégek. Sok visszajáró is volt közöttük. A főpincér mindenkit kedvesen fogadott és az asztalukhoz vezette a vendégeket. Ünnepek előtt mindig televolt az étterem. Hetekkel előre asztalt kellett foglalnia annak aki ilyenkor be akart jutni egy kellemes vacsorára. Voltak baráti társaságok, családok, akik itt vacsoráztak a karácsonyi ünnepek előtt.
András a hétköznapokon általában este hat körül hazament, nem maradt bent. Nem is volt erre szükség, hiszen helyettese és alkalmazottai pontosan tudták a dolgukat és soha semmilyen panasz nem volt munkájukra.
Ma viszont más volt a program.
Hat óra előtt néhány perccel, titkárnője beszólt Andrásnak, hogy indulniuk kéne.
– Mehetünk Évikém, válaszolt András.
Elindultak a különterem felé, ahol azok a dolgozók vártak rájuk, akik az adminisztratív részen dolgoztak, munkaidejük már lejárt, de karácsony előtt a főnök egy baráti vacsora keretében köszönte meg nekik egész éves munkájukat és adta át jutalmukat.
Az éttermen áthaladva Andrásnak feltűnt, hogy az egyik asztalnál még nincsenek vendégek. Ott virított még a „Foglalt” táblácska. Szíve hevesebben kezdett verni. Furcsa érzése támadt. Nem tudta, nem is értette miért. Talán mert ilyenkorra már tele volt máskor az étterem? De gyorsan elhessegette ezeket az érzéseket. Mélyeket kezdett lélegezni, hogy elnyomja heves szívdobogását. Vidámnak kell lennie, hiszen a kollégák ezt várják tőle.
A különterembe már mosolyogva lépett be. Kezet fogott mindenkivel, aztán leült az asztalfőre, mint már annyiszor az ilyen ünnepi alkalmakkor.
Helyettese elé tette a borítékokat.
András felállt és sorban egyenként átadta a jutalmakat, mindhez fűzve néhány kedves szót.
Miután a „ceremónia” végére ért – és ez gyorsan megtörtént, hiszen mindössze hat emberről volt szó –, mindenkinek jó étvágyat kívánt. Két pincér villámgyorsan behozta a tálakat amiről mindenki kiválaszthatta a neki legjobban ízlő falatokat.
Fél nyolc körül, mindenki végzett a vacsorával. András egy pohár pezsgővel kívánt mindenkinek kellemes ünnepeket és ezzel egyúttal asztalt is bontott. Alkalmazottai szedelődzködni kezdtek és elhagyták a különtermet. András is az irodája felé indult.
A pincérek rendbetették a különtermet és megterítették a 4 asztalt, hogy fogadni tudják a 8 óra után ideérkező társaságot.
A különteremből kilépve András látta, hogy az az asztal még mindig üres. Furcsa érzése ismét visszatért és nem hagyta nyugodni...
(folyt. köv.)